Lelki útravaló - a budapesti vitézavatásra

1 Tim 1,18-19 *Károli ford.

Pál a világlátott apostol tapasztalatával ragad pennát, hogy egy fiatal és ígéretes munkatárs, Timóteus lelki támasza legyen. Nézzünk ma úgy ezekre avatandókra, mint akik rendünk jövőbeli szolgálatának és működésének alapvető fontosságú zálogosai, érdemes emberek, akik a jó ígéret birtokosai. Akárcsak az apostoli hivatásnak, a vitézi közösségnek is meg vannak a maga szabályai, ha úgy tetszik parancsolatai. Ezért érdemes vitézi füllel is hallgatni, ill. olvasni a Szentírást. A Biblia nem egy olyan könyv, amit az Úristen a kezünkbe nyom, és köteles vagyok elfogadni. Ellenkezőleg, a Biblia fogad el engem, ha alázattal veszem a kezembe, és a Szentlélek Isten munkája nyomán megelevenedik előttem a halottnak hitt betű. Az Írás nyit felém, és az ige fogadja el az embert: ezért tudja haszonnal forgatni ifjú és érett korú, tudós és kétkezi munkás egyaránt. Emiatt van üzenete a vitéznek, és ajánlott vitézi háttérrel, vitézi családban is kézbe venni.

Mit olvasunk ki belőle a mai napon? Először, hogy Timóteusnak vannak ígéretei. Isteni kijelentést nyert róla az apostol, a gyülekezet, prófétai látás erősítette meg az ő kiválasztását. Mindazáltal meg kell harcolnia érte, hogy küldetését elvégezze. Pál vitézkedésről beszél. A küzdelmek elől a vitéz ma sem hátrálhat meg. Úgy gondolom, a mai vitézeknek valamivel nehezebb a sora, mint az egykori érdemszerzőknek, a már hadak útjára tért elődöknek. Nem akarom egy percig sem kétségbe vonni bátorságukat, elszántságukat – mélyen meghajlok azok előtt a hősök előtt, akik megjárták a háború poklát. Azt hiszem, a körünkben is vannak olyan tisztességgel megőszült rendtársaink, akik sokat tudnának erről mesélni. Áldott az Isten, aki megtartotta életüket a borzalmak közepette, hogy most büszkék lehetünk rájuk, hogy most példaképként nézhetünk fel arcukra. Talán megengedik nekem – a békeidőben született rendtársnak -, hogy mégis megkockáztassam a kijelentést: nekik egyszerűbb volt abban az értelemben, hogy tudták, ki az ellenség. Tudták, kivel néznek farkasszemet. Mi, békebeli vitézek azonban nem tudjuk: mert nem egyenruhát visel, hanem elbújik a világbank, a tőzsde, vagy épp a valutaalap álarca mögé. A Jeremiástól ismert cinizmussal szól belőlük: békesség – pedig nincs békesség a világban. Szíria a kongresszusi angresszió újabb prédája lehet. Ez a bizonytalanság: ki az én felebarátom? Kicsoda az ellenségem? – felemészti a legeddzettebb idegeket is.

            Mi lesz velünk? Egymásra vagyunk utalva. Vitéz és vitéz. Az apostol kétféle portrét rajzol az ifjú Timóteusnak. Sejteni engedi: nem mindenki vitéz, aki annak tűnik. Van, aki vitézkedik, más pedig: ama jó vitézséggel él. Az első ember rendszertanilag kívülről tökéletesen megfelel a vitéz leírásának: van jelvénye, kardja, díszes oklevele, stb. és vitézkedik is. Ami azt jelenti, mozgásában, gesztusaiban, megjelenésében hordozza a közösséghez tartozás jeleit. Holott valami hiányzik belőle. A másik vitéz, „ama jó” kvalitásokkal felruházva küzd.

            Honnan ismerem meg az én felebarátomat? V. ö. Irgalmas samaritánus esete. Honnan ismerszik meg az igazi vitéz? Megtartja a hitet: „mert a hit az erő, mert aki hisz, az győzött”. Tetszik, nem tetszik, a magyar nemzet történelmét kutatva nem lehet elvonatkoztatni ettől a tényezőtől – a magyarok hittek Istenben (egyesek szerint ez elsősorban államalapító Szt. István királyunk érdeme, mások szerint már az őshazából érkező eleink Őstengrije magában hordozta a természet feletti világ előtti hódolatunkat, rácsodálkozásunkat, csillagokba vágyódásunkat, a reménylett dolgok valóságát, és a nem látható dolgok felől való bizonyosságot), és ez a meggyőződésük valamennyi sorsdöntő helyzetben talpra is állította őket. Hit és jó lelkiismeret. A kettő kiegészíti egymást! Nem elég az elméletet megtanulni, nem elég a történelmet behatóan ismerni, ha a lelkiismeretem nem nyugodt. A Timóteus idejében ténykedő tévtanítókból nem a hit hiányzott, akik - képletesen - hajótörést szenvedtek, azoknak a lelkiismeretével voltak gondok. Az igazi vitéz miközben védi magát és a rábízottakat, miközben felemeli a kardot, ügyel, hogy ezt a két értéket is megőrizze, ne sérüljenek meg, ne pusztuljanak el. A rossz vitéz „csak” vitézkedik, s amíg hetykén hadonászik, elejti, eltöri ezeket a drága edényeket. („Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint a ki nem levegőt vagdos” 1kor9,26)

Milyen lett az életem az avatás után? Olyan, mint azelőtt. Azazhogy mégsem. Milyen lesz az életetek az avatásotok után? Olyan, mint eddig – azahogy másképpen!

"Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre." (Ady)

Ámen.

GM