Főhajtás Ilona Asszony előtt

 Egyszer volt, hol nem volt, mintha csak egy tündérmesében lett volna, volt egyszer egy grófkisasszony. Előkelő család, felhőtlen gyermekkor...a sors kegyeltje volt. És álmodott fiatalon, ahogy az ifjú hajadonok szoktak, boldog életet, boldog folytatást. Nem sejtette, hogy az élet nagy forgatókönyvírója más szereposztásban gondolkodik.

Mesébeillő története van gróf Edelsheim-Gyulai Ilonának, akit az operában meglát és megszeret vitéz nagybányai Horthy István, a kormányzó fia. Nem tudhatta előre, hogy a világháborút veretlenül – Van ilyen! - elvesztő Magyarország első emberének (dicsőség volt annak lenni, vagy inkább teher abban az időben? Nem tudom...) családtagjává lesz. És innét már nincs visszaút: ez a házasság hozza magával az elképzelhető összes jót és rosszat, ami csak egy ismert közéleti személyiséggel megtörténhet. Itt véget ér a varázsmese, helyébe lép a valóság.

Benne ölt testet a női szépség, ő lesz, akire sokan felfigyelnek, akit megcsodálnak, akit irigyelnek. Ő lesz a háború poklában is hűséges feleség, az éjt nappallá téve életeket mentő önkéntes ápolónő, a veszteségeket türelemmel viselő özvegy, a hitlerellenes összefogás bátor résztvevője, majd apósának és anyósának az emigrációban utolsó szívdobbanásig odaadó gondozója, haláluk után jó hírnevük védelmezője és szószólója. Nehéz lenne felsorolni, mi mindent veszített el a magyar nemzet, amikor április 18-án angliai otthonában 95 évesen lehunyta szemeit. Verejtékkel keresem az ide illő szavakat, de egy életem, egy halálom: megkísérelem!

Ilona asszony a huszadik századi magyar történelem utolsó túl/át/meg-élője. A huszadik század egyik legvitatottabb és máig ható időszakának utolsó hiteles szemtanúja: aki megtanított minket arra, mit jelent a Becsület és Kötelesség. Köszönjük neki! Emlékét hálával őrizzük. Ott van mostmár az égi hajó fedélzetén, amelynek van admirálisa és tengere is, utolsóként megérkezett közéjük: régen várt viszontlátás ez.