Egy erdélyi (nő) levele Romániának

Angela Tocila nagyváradi újságíró írását gyors házifordításban bocsájtjuk közkézre, mert érdemes elolvasni! Forrás: https://politicstand.com/scrisoarea-unei-ardelence-catre-romania/

Rögtön a legelején szeretném aláhúzni, hogy ennek a cikknek a címe egy valótlanságot tartalmaz: nem vagyok erdélyi, hanem körösvidéki. A Körösvidék nem a (történelmi) Erdély (=Ardeal) része, mindazáltal Erdély (=Transilvania).

Kedves Románia!

23 év alatt egy életre elegendő frusztrációt gyűjtöttem felosztva ezt az időt a remény és az aggodalom között. Nem tudnám megmondani százalékos arányban, hogy ebből a 23 évből mennyit töltöttem álmodozással, és mennyi volt, amelyikben megértettem, hogy nincs miről álmodni. Voltak évek, amelyek próbára tették a patriotizmusom, a hazaszeretetem, és nem voltak ritkák azok a pillanatok sem, amikor azt kérdeztem magamtól, mint minden más erdélyi: mit keresek én Romániában? Miért vagyok arra ítélve románok milliói mellett, hogy tehetetlenül asszisztáljak a honfitársaim erkölcsi degradálásához, és miért döntenek ők énértem? Nem titkoltam ezeket a gondolataimat, de miután feltártam azokat, azt a reakciót kaptam, amire számítottam – annak ellenére, hogy reméltem, megértenek engem.

Nem akarom Erdély felsőbbségét védelmezni, és nem akarok komplexusokat gerjeszteni. Nem akarom hibáztatni (bűnösnek kiáltani) a Kárpátokon túli hazát, és nem akarom megbántani azokat, akik ott élnek. Nyilvánvaló, hogy nem ők választották, mint ahogy én sem, hogy ideát szülessek. Én csak a nézőpontomat szeretném kifejteni remélve, hogy mélyrehatóan megértenek engem, mert amit el fogok mondani, az én gondolataim, és ki fogom teregetni azokat szenvedélyesség nélkül, rosszindulat és felborzolás nélkül. Sok erdélyi gondolatai ezek, akik elfojtják őket eleganciából, vagy mert így voltak nevelve. Ebben a pillanatban, ha valaki megkérdezne, kívánom-e Erdély függetlenségét (independenta), a legérthetőbb IGENNEL válaszolnék habozás nélkül, anélkül hogy csak egy másodpercig is gondolkoznék rajta. Hogy miért? El fogom mondani az érveimet, ismétlem, szenvedélyesség és felborzolás nélkül...

Erdély Bukarest és az ország többi része számára csak egy jövedelemforrást jelent, ahogy Ceausescu idejében is volt. 89 óta semmi sem változott azon az elven, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is feltalálja magát. Így igaz, Erdély jobban feltalálja és még jobban feltalálná magát egyedül is, de amennyi ideje küldi a pénzt az állami büdzsébe, kitevősen (exponenciálisan) még többet kellene, hogy kapjon azért, hogy fejlődjön – és nem csak annyit, amennyire a túléléshez szüksége van.

Románia kormányai számára Erdély nem más, mint egy $-al jelölt zóna, és megemlítik azon ritka alkalmakon, amikor Charles herceg kiszáll a szász házikójába, egy-egy fesztiválra, és november 1-re, amikor az egész ország ámul a Halottak Napjára kivilágított temetőinken, amikor minden erdélyi mécset gyújtva tiszteli meg a halottakat, és szeretteik sírját virágokkal borítja el. Erdély Nagyszeben – a kultúra fővárosán – keresztül létezik, Segesvár a Halloween-en, Kolozsvár Emil Bocon, és Temesvár a cigányokon, akik elfoglalják a városközpontot, a római katolikus körmeneteken keresztül létezik, és esetleg a folklór által. Erdélyt esetenként megemlítik nyáron vagy az ünnepekkor, amikor a nyugati határátkelőkön visszatérnek az országba az „eperszedők”.

Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikailag az ország része vagyunk, ténylegesen: egy territórium vagyunk. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a mi akcentusunk, a mi pálinkánk, a füstölt húsaink és a gulyásunk, ami még nem is a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak tetszenek a mi magyar leányaink is, de nem tetszenek nekik a magyarok (megj. – hímnem). Tetszenek nekik a helyeink, de mi nem vagyunk a kedvükre, mert szilárdabbak, csendesebbek, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nincs nagy szánk. Nincs bennünk semmi „varázs”, ahogy egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, később reagálunk, mint ahogy kellene.

Hogy érezzük magunkat Románia részeként, mikor ahelyett, hogy hagynának bennünket fejlődni, minden erővel egy vonalba akarnak állítani az ország többi részével a szegénységben? Miért volt félbehagyva az erdélyi autópálya oly sok ideig, amikor egyértelmű, hogy Romániát a Nyugathoz kötné, ami hozzájárulna az egész ország gazdasági fejlődéséhez, de ehelyett olyan autópályákat építettek, amelyek nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze Bukarestet? Érdekel valakit a bukaresti vezetőségből a mi érzékenységünk, a regionális karakterünk, a mi életmódunk, és az, ahogyan mi gondolkodunk és látjuk a lényeget? Azt fogjátok mondani, hogy képviselve volnánk a szenátorokkal és országgyűlési képviselőkkel, akiket mi választottunk, ami tökéletesen igaz, csakhogy abban a pillanatban, ahogy a fővárosba kerülnek, lezüllenek (megrontatnak), a többség mellé állnak, és elfelejtik, hogy erdélyiek: politikusokká változnak.

Kedves Románia, hogy mit jelent nekem Erdély azon kívül, hogy egy tejtől duzzadó tőgy? Mit jelentenek a lakói a statisztikán kívül, a szigethegységbeli folklóron kívül, a kedves akcentusukon kívül és a négyzetkilométereken kívül, amelyek belőled egy nagyobb Romániát csinálnak, mint ami nélküle lennél? Miért, amikor neked úgy tetszik, magyarok vagyunk, és amikor a magyarok kiáltanak, hogy akarnak minket, emlékeztetsz, hogy mégis románok vagyunk? Miért nincs erőd, és még inkább akaratod elismerni, hogy Erdély a motor, amelyik téged életben tart, egy nélkülözhetetlen forrás (cső, tömlő), amelyik táplál téged, hogy életben maradj? Miért nem ismerik el nekünk, erdélyieknek, hogy a te túlélésed a mi érdemünk, és főképp: miért veszel semmibe, amikor neked jól megy, de mindig ránk támaszkodol, amikor rosszul vagy?

Mi Erdély Romániának, és minek akarjak én román állampolgár lenni? Mi köt engem az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér hangja, a közös nyelv, a történelem. A vér hangja nekem néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem... nem ismerem úgy, ahogy (valójában) megtörtént. Nem ismerem, és nem tudom elfogadni azokat, akik úgy fogózkodnak bele, mint vak a tarisznyájához. A valóság az, hogy mindaddig félretolva érzem magam, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedkézből való (nagyon rossz minőségű) állampolgárnak, amíg mások döntenek a számomra: a teleormániak, a vasluiak, a galaciak, a brailaiak, stb... Ezért, kedves Románia, úgy érzem magam, mint a gyermek, akit elhagyott az anyja, és mint egy elhagyott gyermek, nem felejtelek el, de nem is tudok neked megbocsájtani, amiért itt hagytál ebek harmincadjára, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van valamire.